Vasárnap, 2017-11-19, 20:50:49
Üdvözöllek Vendég | Regisztráció | Belépés

Az én világom

Honlap-menü
Belépés
Keresés
Barátaink:
  • Magyarország dióhéjban
  • Unicita kedvencei
  • Gasztrokalóz
  • Csevegő.net
  • Csevegő.net fórum
  • A Süticsapat weboldala
  • Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0

    Non omnis moriar



    Hópelyhek

    Az öregember egy padon ült a parkban. Kalapját már félig elfedte a hó. Csendesen nézte a szállingózó hópelyheket és időnként sóhajtott egyet. Ifjúkorára gondolt. Az első fia születésére. Elmosolyodott, de ez a mosoly kicsit keserűre sikeredett. Az első fog, az első szó, az első lépések. Aztán az elválás keserűsége. Elment a gyerek. Most Canadában él, valahol Toronto környékén. A kisebbik is elment már. Ausztráliában csinált karriert mint fogorvos. A drága - ahogy a felségét hívta - egy éve hagyta itt. Ő volt az, aki még tartotta benne a lelket. Elaludt csendben, mosollyal az arcán. Így maradt meg benne mindörökre.
    Amikor egyedül maradt, vett egy számítógépet. A neten majd tartja a kapcsolatot a gyerekeivel. Az öreg barátja ment át hozzá és tanítgatta. Ő már régi motoros volt a neten. Neki is ott élt a családja a kibertérben. Egy napon aztán nem jött. Lement hát a parkba az öregember és kereste a barátot, de csak néhány ismerőst talált.
    - Hát nem hallotta Laci bácsi? Az öreg Csontos meghalt tegnap délután. A szíve vitte el.
    Valamit morgott a bajsza alat, a szakállába és hazaballagott.
    Teltek múltak a napok, hónapok. Az öreg a neten élt. Barátokat nem szerzett, de folyton a levelezését és az msn-t leste, hogy a fiai jelentkeznek-e. Egyre ritkábban tudtak beszélni egymással. Néhanapján egy konferenciabeszélgetést sikerült összehozni, de hamar végeszakadt, mert a fiúknak dolga akadt. Az öreg egymaga maradt a gép előtt. A feleségére gondolt. Bevillant egy-egy kép a múltból. Strandolás, utazás, az esti olvasgatások. A fínom levesek amiket a drága tett elébe. Most vendéglőbe jár. Jól főznek ugyan, de ... Valami hiányzik a leves mellől. A kedves mosolya, megnyugtató szava, egész lénye.
    Elmorzsolt egy könnycseppet, megtörölte az orrát a frissen vasalt zsebkendővel, majd körbenézett. Itt élte le az életét. Sosem vágyott máshová. Ez a tér volt a gyerekkora, az ifjúsága és itt ismerte meg a kedvest.
    Eszébe jutott Isamu Fukui mondása:
    "Az ember mindig visszanéz, ha már nincs mit várnia."
    Neki sincs már mit várnia, nem köti semmi ehhez a földhöz. Már csak a vén Csontos volt neki és most ő is ...
    - Ejj öreg barátom. Megelőztél.
    Kis rosszallás volt a halk suttogó hangban. A vén Csontos. Állandó sakkpartnere. Sosem tegeződtek össze, de ezt így találták jónak. Életében először tegezte le, de ez már nem számított. Esténként összeültek egy-két partira. Csontos hozta a bort, ő pedig a szendvicseket csinálta. Szinte már szertartás lett ez náluk. Hétvégenként főztek valamit, aztán jöhetett a sakk és a bor. Most meg itt ül a padon, nézi a hópelyheket és a múltján töpreng. A kedves, a gyerekek, Csontos. Mind elmentek, ki így, ki úgy.
    Felöltőjét fázósan összehúzta a nyakánál, két kezét a zsebébe rejtette és nézte a táncoló pelyheket. Az emlékek mosolyra fakasztották. Szeme lassan elhomályosult, keze elernyedt a zsebben. Már nem fázott.
    Egy fiatal pincér talált rá később, abból a kifőzdéből, ahova járni szokott. Megpróbálta magához téríteni és közben hívta a mentőket.
    A mentősök csak megállapították azt, amit a fiatalember már tudott.
    - Exitus.



    A kifőzde

    Az öreg vendéglős, hangedlivel a kezében, még egyszer végigjárta az asztalokat. Itt ott letörölt egy-egy porszemet, megigazított egy terítőt, vagy poharat. Elégedetten csoszogott a konyhaajtóhoz és végigmérte a birodalmát.
    - Jó lesz. Nagyon jó lesz ez.
    Aztán odaszólt érdes hangján a fiatal pincérnek.
    - No fiam, nyithatsz!
    Ahogy az ajtó kinyílt, szinte rögtön meg is telt a kis vendéglő. Főleg ínyencek jártak ide, leginkább Bözsi néni híres húslevese miatt. Aranyló kis zsírpacnikkal a tetején, a zöldségek, a házi gyúrású cérnametélt ... Utána meg kívánság szerint, vagy a leveshús, tormával - persze a torma is házi -, vagy a velőscsont, és hozzá a pirítós.
    Az öreg is beszállt, mert a fiatal pincér nem győzte volna egyedül.
    - Igenis kérem, két marhahúsleves. Addig valami italt esetleg?
    Öreg kora és fájós lába ellenére az öreg, ha dolgozott, szinte repült a placcon. Sosem látták mogorvának, vegy mérgesnek. Mindig mosolygott.
    - Fiam! A gondjaidat, hagyd az ajtón kívül, amikor belépsz ide. - így oktatta a fiatal pincért. - A vendég az ételre kíváncsi, nem arra, hogy mi van a soros barátnőddel éppen.
    Egyre másra hordták ki a rendeléseket, szép lassan minden asztalnál elégedett hangok hallatszottak.
    - Ugye megmondtam drágám, hogy ide kell jönni egy jó húslevesre.
    - Mennyei ez a leves, istenemre mondom, mennyei! Érdemes volt várni ebben a hidegben.
    Bözsi néni ilyenkor az konyhaajtó mögé bújt és mosolyogva hallgatta a dícsérő szavakat.
    - Hát te meg mi a manót művelsz itt Bözse? Mi lesz a második adagokkal?
    - Jól van na! Ne morogj már te hajcsár.
    A hangjában nem volt rosszallás. Ismerte az öreget már lány kora óta. Elvégre mégiscsak a férje volt. Az öreg odasúgott a fiatal pincérnek, amikor az egy tányér pörkölttel ment volna kifelé.
    - Hangedli, fiam, hangedli!
    A fiú gyorsan felkapott egyet és a karjára terítette.
    - Hangedli nélkül csak fél ember a pincér.
    A fiú mosolyogva ment ki a placcra. Szerette a két öreget. Amióta dolgozni kezdett, azóta itt volt náluk. Elvégezte a vendéglátó főiskolát, de nem akart puccos helyre menni.
    A vendégek egy része már végzett és távozott. Az öreg leszedte az asztalokat és újraterített. Mindenki elégedett volt, bármit is rendelt. Bözse mama egyszerűen nem tudta elrontani a főztjét.
    Már elmúlt az ebédidő, amikor nyílt az ajtó. Két középkorú úr lépett be és alaposan körbenéztek. A vak is láthatta rajtuk, hogy külhoniak. Azt is látta, hogy feltünően hasonlítanak egymásra. Az egyiknek egy kis, diszkrét canadai zászló volt kitűzve a kabát hajtókájára. Odasietett, amennyire a lába bírta és lesegítette a kabátjukat.
    - No ezzek vagy angolul, vagy franciául beszélnek.
    Odahívta a fiút, mert ő csak németül tudott rendesen.
    - Gyere már fiam, mert én nem tudok se angolul, se franciául.
    - De magyarul csak tud? - kérdezte az egyikük huncut mosollyal.
    Az öreg is elmosolyodott.
    - Az még csak-csak megy uraim. Foglaljanak helyet, rögtön felvesszük a rendelést.
    Az egyetlen ablak melletti asztalhoz ültek. Az öreg nézte őket és az motoszkált a fejében, hogy valahonnan ismeri a két urat. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól.
    - Nos! Kérnénk két húsgombóc levest, utána meg szabolcsi töltött káposztát. Desszertnek mit tud ajánlani?
    - Van kérem mindenféle palacsinta és házi sütemények.
    - Hortobágyi húsos van?
    - Természetesen!
    - No akkor az lesz a befejezés!
    Amikor megkapták a levest, először nézegették, majd megkóstolták.
    - Olyan mint a mamáé volt. Emlékszel öcsi?
    - Hát hogy ne emlékeznék! Ez az igazi húsgombóc, nem az amit Perthben adnak.
    - Kár, hogy az öregek már nem lehetnek itt.
    Az öreg fülét megütötte ez a mondat.
    - Mondom, hogy ismerősek valahonnan, de honnan? ... és ez a rendelés is ...
    Ő ment leszedni az asztalt amikor végeztek.
    - Tudják uraim, járt ide egy idős úr. Ő is mindig ennél az asztalnál ült és pont ezeket rendelte. Szegény a múlt héten halt meg. Az unokám talált rá a téren az egyik padon. Csendben elaludt a hóesésben.
    A két úr ránézett, mintha várnák a folytatást.
    - Eleinte a mamával jöttek hétvégenként. Aztán úgy egy éve már csak egyedül jött. Néha eljött vele a barátja, az öreg Csontos is. Nagy sakkozók voltak ők ketten. Ebéd után elővették a sakkot és lejátszottak egy partit. Néha én is ideültem nézni őket.
    Ránézett a két úrra és döbbenten látta a könnyeket az arcukon.
    - Mi a baj uraim?
    Az egyikük könnyeivel küszködve suttogta.
    - Az édesapánk volt az öreg. A temetésre jöttünk haza.
    A vendéglős maga elé meredt.
    - Mondtam én, hogy ismerősek valahonnan. Tudtam én.
    - Mennünk kell. Mivel tartozunk?
    - Semmivel uraim, semmivel. A vendégeim voltak, az Ő tiszteletére.
    Választ sem várva visszacsoszogott a konyhához.
    Megrendülve gyűrögette a hangedlit.
    - Nincsenek véletlenek.
    ... és egy könnycsepp gördült le lassan a ráncos öreg arcon.



    A temetés

    Öreg, megfáradt ember, aki belefásult az állandó harcba. Átverekedte magát az életen és most itt áll a kapu előtt. Már kész belépni a fénybe, hogy találkozzon az elmúlással. Találkozzon azzal akit egy életen át szeretett és aki túl korán elment. A kedves, aki végigkísérte az életét, már odaát várta. Most végre el tudja majd mondani neki, hogy mennyire szerette. Elmondja majd azt is, hogy mennyire hiányzott ez alatt az egy év alatt, amit nélküle kellett leélnie. Visszatekintett.
    Ott álltak a sír mellett azok, akik fontosnak tartották, hogy jelen legyenek az utolsó úton. A két fia, akik túl későn jöttek rá, hogy akkor hiányzik valaki igazán, ha már elment. Az öreg vendéglős, aki mindig szívesen látta és mindig volt egy jó szava hozzá. Bözse néni, aki némán pityergett az ura kezét szorongatva. Bözse néni, köszönöm a sok finomságot! Ott volt az unoka, a fiatal pincér, aki kedvességével és fiatal tudnivágyásával a szívébe lopta magát. Neki mindig volt egy jó tanácsa. Ott volt a házmester, akivel együtt nőttek fel, de sosem lettek igazi barátok. Néhány öreg sakkbolond a térről, akik állandóan revansot akartak, de hasztalan, mert ahhoz ő túl jól sakkozott. Lám most ő kapott mattot a nagymestertől. Szép játszma volt.
    Észrevett valakit. Félig a nagyfia mögé bújva állt egy tizenéves lány. Szomorúan ölelte át apja karját és könnyes szemmel nézte a koporsót. Felpillantott az égre és közelebb húzódott.
    - Apa! Ugye mesélsz majd róla! Ugye elmondod majd, hogy milyen volt nagyapó.
    Hallgatták a papot, aki jól ismerte őt. Azon gondolkodott, hogy honnan tudja mindazt, amit a gyászbeszédben mond róla. Végül is mindegy. Szépen beszél, úgy igazán istenesen, de mégsem kenetteljes, mint általában a papok szoktak.
    Aztán ott voltak a gyászhuszárok. Az egyik mereven bámult maga elé, a másik szórakozottan gyűrögette a zubbony hajtókáját. Annyi gyászt, könnyet és szenvedést láttak már, hogy belefásultak. Néhány idős asszony, akik önkéntes siratóasszonyként járták a temetőket, mintha ezzel vezekelnének valamilyen bűnükért, amit talán sosem követtek el. Pár arc a házból, akiket nem is nagyon ismert.
    Három öregemberre tévedt a tekintete. Ismerősnek tűntek és rövid töprengés után, villámként hasított bele a felismerés.
    De hiszen ezek ... Az ott a Csámpás, meg a Tóni és a Kurta. Egy osztályba jártak, még az elemiben. Folyton együtt lógtak. A Csámpás imádott focizni, de legtöbbször saját magát cselezte ki. Ezért kapta ezt a nevet. A Tóni? Hát ő tudott a legnagyobbat köpni az egész iskolában. És a Kurta. Hát igen. Most sem volt több 150 centinél. Ott álltak összekapaszkodva, mintha attól félnének, hogy egy láthatatlan erő őket is a gödörbe taszítja.
    A pap végére ért a beszédnek. Leeresztették a koporsót, és a családtagok odaléptek a gödör széléhez. Sorba dobálták a virágokat és a göröngyöket a koporsóra. Az unoka megállt egy pillanatra.
    - Nagyapó én megőrizlek magamban.
    Lassan elszéledt a társaság. A három cimbora összekapaszkodva ballagott a kijárat felé. Hallotta, ahogy Kurta rákezdi.
    - Emlékeztek, amikor ez a gyagyás konzervdobozt kötött a Gizi macskájának a farkára?
    Most ott állt az unokája mellett. Elnézte a kislányt, aki életében először járt itt. Megsímogatta az arcát és egy csókot lehelt a homlokára. Lassan elindult a fény felé, vissza-vissza nézve. A kislány ránézett az apjára és megfogta a kezét.
    - Nagyapó elbúcsúzott. Most már mehetünk.
    ... és elindultak hárman, kéz a kézben és a két férfi mesélni kezdett. Nagyapóról, aki a világ legjobb nagyapója volt.
    Non omnis moriar ...