Ha jól belegondolok, Gusztikának egyetlen jó tulajdonsága sincs. Legalább is nehéz találni olyat. Amikor eszik, az inkább habzsolás. Amikor játszik, az meg jobban hasonlít egy atomvillanásra. Belsőépítészi ambíciótól hajtva, szívesen rendezi át bármelyik szobánkat, beleértve az összes mellékhelységet. Legkedvesebb foglalatossága azonban a bunyó. Nyílt harcban bármelyik cicám pácoltra verné, de úgy látszik ezzel tökéletesen tisztában van. Ezért aztán sunyi módon, orvul csap le az áldozataira és tökéletes frászt hoz rájuk. Mára odáig jutott, hogy az anyja, már a puszta látványától fújni és prüszkölni kezd, a bátyja pedig valami Gusztibiztos helyre húzódik. Ez azonban nem veszi el a kedvét a kis haramiának. Végtelen türelemmel kivárja a megfelelő időpontot és lecsap. Egyik nap is a bátyját pécézte ki magának. Becserkészte és kezdődött a hajkurászás. Lepcses berohant a hálószobámba és felugrott a székre. Guszti persze utána, elég meggondolatlanul. Ennyi elég volt Lepcsesnek, hogy egy jól irányzott pofont vigyen be drága kis öcsikéjének. Mivel reptében érte az inzultus, bemutatott egy tripla flippet és fejjel landolt a parkettán. Nna, gondoltam magamban, most aztán vége a dalnak, de ez a kis őrült, mintha csak ezért jött volna, megrázta magát és bár kicsit bizonytalanul, de az ajtóhoz ment. Ott felborult és mérges pofával rám nézett, mintegy kifejezésre juttatva azon felháborodását, miszerint őt inzultálták. Ennek ellenére, Guszitkára képtelenség haragudni. Annyi kedvesség és sutaság szorult bele, hogy az ember fia bármit megbocsájt neki.
