A kifőzde
Az öreg vendéglős, hangedlivel a kezében, még egyszer végigjárta az asztalokat. Itt ott letörölt egy-egy porszemet, megigazított egy terítőt, vagy poharat. Elégedetten csoszogott a konyhaajtóhoz és végigmérte a birodalmát.
- Jó lesz. Nagyon jó lesz ez.
Aztán odaszólt érdes hangján a fiatal pincérnek.
- No fiam, nyithatsz!
Ahogy az ajtó kinyílt, szinte rögtön meg is telt a kis vendéglő. Főleg ínyencek jártak ide, leginkább Bözsi néni híres húslevese miatt. Aranyló kis zsírpacnikkal a tetején, a zöldségek, a házi gyúrású cérnametélt ... Utána meg kívánság szerint, vagy a leveshús, tormával - persze a torma is házi -, vagy a velőscsont, és hozzá a pirítós.
Az öreg is beszállt, mert a fiatal pincér nem győzte volna egyedül.
- Igenis kérem, két marhahúsleves. Addig valami italt esetleg?
Öreg kora és fájós lába ellenére az öreg, ha dolgozott, szinte repült a placcon. Sosem látták mogorvának, vegy mérgesnek. Mindig mosolygott.
- Fiam! A gondjaidat, hagyd az ajtón kívül, amikor belépsz ide. - így oktatta a fiatal pincért. - A vendég az ételre kíváncsi, nem arra, hogy mi van a soros barátnőddel éppen.
Egyre másra hordták ki a rendeléseket, szép lassan minden asztalnál elégedett hangok hallatszottak.
- Ugye megmondtam drágám, hogy ide kell jönni egy jó húslevesre.
- Mennyei ez a leves, istenemre mondom, mennyei! Érdemes volt várni ebben a hidegben.
Bözsi néni ilyenkor az konyhaajtó mögé bújt és mosolyogva hallgatta a dícsérő szavakat.
- Hát te meg mi a manót művelsz itt Bözse? Mi lesz a második adagokkal?
- Jól van na! Ne morogj már te hajcsár.
A hangjában nem volt rosszallás. Ismerte az öreget már lány kora óta. Elvégre mégiscsak a férje volt. Az öreg odasúgott a fiatal pincérnek, amikor az egy tányér pörkölttel ment volna kifelé.
- Hangedli, fiam, hangedli!
A fiú gyorsan felkapott egyet és a karjára terítette.
- Hangedli nélkül csak fél ember a pincér.
A fiú mosolyogva ment ki a placcra. Szerette a két öreget. Amióta dolgozni kezdett, azóta itt volt náluk. Elvégezte a vendéglátó főiskolát, de nem akart puccos helyre menni.
A vendégek egy része már végzett és távozott. Az öreg leszedte az asztalokat és újraterített. Mindenki elégedett volt, bármit is rendelt. Bözse mama egyszerűen nem tudta elrontani a főztjét.
Már elmúlt az ebédidő, amikor nyílt az ajtó. Két középkorú úr lépett be és alaposan körbenéztek. A vak is láthatta rajtuk, hogy külhoniak. Azt is látta, hogy feltünően hasonlítanak egymásra. Az egyiknek egy kis, diszkrét canadai zászló volt kitűzve a kabát hajtókájára. Odasietett, amennyire a lába bírta és lesegítette a kabátjukat.
- No ezzek vagy angolul, vagy franciául beszélnek.
Odahívta a fiút, mert ő csak németül tudott rendesen.
- Gyere már fiam, mert én nem tudok se angolul, se franciául.
- De magyarul csak tud? - kérdezte az egyikük huncut mosollyal.
Az öreg is elmosolyodott.
- Az még csak-csak megy uraim. Foglaljanak helyet, rögtön felvesszük a rendelést.
Az egyetlen ablak melletti asztalhoz ültek. Az öreg nézte őket és az motoszkált a fejében, hogy valahonnan ismeri a két urat. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól.
- Nos! Kérnénk két húsgombóc levest, utána meg szabolcsi töltött káposztát. Desszertnek mit tud ajánlani?
- Van kérem mindenféle palacsinta és házi sütemények.
- Hortobágyi húsos van?
- Természetesen!
- No akkor az lesz a befejezés!
Amikor megkapták a levest, először nézegették, majd megkóstolták.
- Olyan mint a mamáé volt. Emlékszel öcsi?
- Hát hogy ne emlékeznék! Ez az igazi húsgombóc, nem az amit Perthben adnak.
- Kár, hogy az öregek már nem lehetnek itt.
Az öreg fülét megütötte ez a mondat.
- Mondom, hogy ismerősek valahonnan, de honnan? ... és ez a rendelés is ...
Ő ment leszedni az asztalt amikor végeztek.
- Tudják uraim, járt ide egy idős úr. Ő is mindig ennél az asztalnál ült és pont ezeket rendelte. Szegény a múlt héten halt meg. Az unokám talált rá a téren az egyik padon. Csendben elaludt a hóesésben.
A két úr ránézett, mintha várnák a folytatást.
- Eleinte a mamával jöttek hétvégenként. Aztán úgy egy éve már csak egyedül jött. Néha eljött vele a barátja, az öreg Csontos is. Nagy sakkozók voltak ők ketten. Ebéd után elővették a sakkot és lejátszottak egy partit. Néha én is ideültem nézni őket.
Ránézett a két úrra és döbbenten látta a könnyeket az arcukon.
- Mi a baj uraim?
Az egyikük könnyeivel küszködve suttogta.
- Az édesapánk volt az öreg. A temetésre jöttünk haza.
A vendéglős maga elé meredt.
- Mondtam én, hogy ismerősek valahonnan. Tudtam én.
- Mennünk kell. Mivel tartozunk?
- Semmivel uraim, semmivel. A vendégeim voltak, az Ő tiszteletére.
Választ sem várva visszacsoszogott a konyhához.
Megrendülve gyűrögette a hangedlit.
- Nincsenek véletlenek.
... és egy könnycsepp gördült le lassan a ráncos öreg arcon.
|
