Öreg, megfáradt ember, aki belefásult az állandó harcba. Átverekedte magát az életen és most itt áll a kapu előtt. Már kész belépni a fénybe, hogy találkozzon az elmúlással. Találkozzon azzal akit egy életen át szeretett és aki túl korán elment. A kedves, aki végigkísérte az életét, már odaát várta. Most végre el tudja majd mondani neki, hogy mennyire szerette. Elmondja majd azt is, hogy mennyire hiányzott ez alatt az egy év alatt, amit nélküle kellett leélnie. Visszatekintett. 
Ott álltak a sír mellett azok, akik fontosnak tartották, hogy jelen legyenek az utolsó úton. A két fia, akik túl későn jöttek rá, hogy akkor hiányzik valaki igazán, ha már elment. Az öreg vendéglős, aki mindig szívesen látta és mindig volt egy jó szava hozzá. Bözse néni, aki némán pityergett az ura kezét szorongatva. Bözse néni, köszönöm a sok finomságot! Ott volt az unoka, a fiatal pincér, aki kedvességével és fiatal tudnivágyásával a szívébe lopta magát. Neki mindig volt egy jó tanácsa. Ott volt a házmester, akivel együtt nőttek fel, de sosem lettek igazi barátok. Néhány öreg sakkbolond a térről, akik állandóan revansot akartak, de hasztalan, mert ahhoz ő túl jól sakkozott. Lám most ő kapott mattot a nagymestertől. Szép játszma volt. 
Észrevett valakit. Félig a nagyfia mögé bújva állt egy tizenéves lány. Szomorúan ölelte át apja karját és könnyes szemmel nézte a koporsót. Felpillantott az égre és közelebb húzódott. 
- Apa! Ugye mesélsz majd róla! Ugye elmondod majd, hogy milyen volt nagyapó. 
Hallgatták a papot, aki jól ismerte őt. Azon gondolkodott, hogy honnan tudja mindazt, amit a gyászbeszédben mond róla. Végül is mindegy. Szépen beszél, úgy igazán istenesen, de mégsem kenetteljes, mint általában a papok szoktak. 
Aztán ott voltak a gyászhuszárok. Az egyik mereven bámult maga elé, a másik szórakozottan gyűrögette a zubbony hajtókáját. Annyi gyászt, könnyet és szenvedést láttak már, hogy belefásultak. Néhány idős asszony, akik önkéntes siratóasszonyként járták a temetőket, mintha ezzel vezekelnének valamilyen bűnükért, amit talán sosem követtek el. Pár arc a házból, akiket nem is nagyon ismert. 
Három öregemberre tévedt a tekintete. Ismerősnek tűntek és rövid töprengés után, villámként hasított bele a felismerés. 
De hiszen ezek ... Az ott a Csámpás, meg a Tóni és a Kurta. Egy osztályba jártak, még az elemiben. Folyton együtt lógtak. A Csámpás imádott focizni, de legtöbbször saját magát cselezte ki. Ezért kapta ezt a nevet. A Tóni? Hát ő tudott a legnagyobbat köpni az egész iskolában. És a Kurta. Hát igen. Most sem volt több 150 centinél. Ott álltak összekapaszkodva, mintha attól félnének, hogy egy láthatatlan erő őket is a gödörbe taszítja. 
A pap végére ért a beszédnek. Leeresztették a koporsót, és a családtagok odaléptek a gödör széléhez. Sorba dobálták a virágokat és a göröngyöket a koporsóra. Az unoka megállt egy pillanatra. 
- Nagyapó én megőrizlek magamban. 
Lassan elszéledt a társaság. A három cimbora összekapaszkodva ballagott a kijárat felé. Hallotta, ahogy Kurta rákezdi. 
- Emlékeztek, amikor ez a gyagyás konzervdobozt kötött a Gizi macskájának a farkára? 
Most ott állt az unokája mellett. Elnézte a kislányt, aki életében először járt itt. Megsímogatta az arcát és egy csókot lehelt a homlokára. Lassan elindult a fény felé, vissza-vissza nézve. A kislány ránézett az apjára és megfogta a kezét. 
- Nagyapó elbúcsúzott. Most már mehetünk. 
... és elindultak hárman, kéz a kézben és a két férfi mesélni kezdett. Nagyapóról, aki a világ legjobb nagyapója volt. 
Non omnis moriar ...