Az öreg kandúr a sikátorban tanyázott, a kukák mellett. Vitéz sokszor járt erre, amikor csavarogni való kedve támadt. Ismerte az öreget, bár az barátkozni sosem akart vele. Most azonban az öreg szólította meg. - Na mi van kölyök? Mi szél hozott erre? Unod már az embert? - Nem! Egyáltalán nem unom. A gazda jó. - Az emberek rosszak! Nézd meg mit csinálnak magukkal! Ölik egymást, mérgezik az ételt, a vizet, tönkretesznek mindent maguk körül. - Te nem szereted az embert, ugye? - Mit szeressek bennük? - és az öreg kandúrnak eszébe jutott aa kölyökkora. Amikor a kis gazdája folyton cipelte mindenhová magával a házban, finom falatokkal traktálta és babusgatta. Aztán jött a nagy gazda és kidobta őt az utcára. - Az ember kegyetlen velünk macskákkal. Te is úgy fogsz járni mint én. Kidobnak és harcolhatsz a kajáért minden macskával aki arra vetődik. - A gazda nem gonosz öreg! Enni ad, inni ad, ápol ha beteg vagyok és megvéd, ha én nem tudom magam megvédeni. Van meleg vackom, tálkám és szeretnek. - Ehh!! Mese!! Csak etet ezzel a viselkedéssel, hogy aztán kidobhasson!! - Tudod mit öreg? Gyere és nézd meg magad! - Marhaság! Az ember az ember marad, még akkor is, ha egerek potyognak az égből! - Azért nem jössz, mert félsz, hogy nem igaz amit mondasz! - Rám senki ne mondja, hogy gyáva kandúr!! Gyerünk!! Besurrantak a házba és felmentek az emeletre. Az ajtónál Vitéz megállt és kaparászott. Az ajtó kinyílt és ott állt a gazda. Az öreg kandúr megmerevedett és gyanakodva nézte. - No kiscicám, hazajöttél? Látom hoztál egy vendéget is. No gyertek be gyorsan, mert odakinn hideg van! Félreállt az ajtóból és Vitéz beszaladt a meleg szobába. - Gyere be öreg, itt nem bánt senki. Az öreg gyanakodva szaglászott, de nem volt semmi gyanús. Beljebb óvakodott, körbenézett, majd odament a kis kandúr mellé. - Elég viharvert kandúrnak látszol. Látszik, hogy az utcán nőttél fel. Csoda, hogy be mertél jönni. Az ember hangja meleg volt és kellemes. Az öreg ráemelte borostyánszínű szemét és elcsodálkozott. Ilyen ember is van? - No gyertek, adok valami egészen finomat nektek. Volt itt a doki és hozott kaját a kórházból. Kinyitotta a hűtőt és kivett a dobozt. Kerített egy másik tálkát is és tett bele mindenféle finomságot. - No egyetek, biztos megéheztetek a nagy csavargásban. Vitéz vidáman odarohant a táljához és falatozni kezdett. Az öreg előbb megszimatolta a tálat, aztán az ételt is. Nem találta gyanúsnak, így hát nekilátott ő is. Isteni ízek kergették egymást a szájában. Ki tudja mikor evett ilyen finomságokat utoljára. Alaposan belakmározott, hiszen ki tudja mikor fog legközelebb enni újra. - Ugye mondtam, hogy a gazda jó! - Ez nem jelent semmit. Ettől még lehet gonosz is. - Bolond vagy te öreg. Mivel lehet téged meggyőzni? A gazda friss vizet tett eléjük és közben egyfolytában beszélt hozzájuk. Az öreg nem értette mit mond, de érezte, hogy a hang tele van szeretettel. Lassan feloldódott benne a görcs. Közelebb ment az emberhez, ránézett és azt kívánta, amit utoljára kölyök korában kívánt. De jó lenne, ha megsímogatna. Csak egy kicsit, nagyon kicsit.
