Azt hiszem, teljesen lipót vagyok ma. Nekiálltam reggelit készíteni, természetesen a teljes macskakolónia, azaz három elvetemült éhenkórász hathatós közreműködésével. Elő a párizsit, a vajat, kenyeret, paprikát és komótosan hozzákezdtem. A macskáim persze azonnal felvették az "én egy éhező kiscica vagyok" nézésüket, amit sűrű nyafogással kísértek. A leányzó olyan szívhezszóló magánszámot produkált, hogy nem bírtam ellenállni. - No itt egy kicsi, de el ne csapd a hasad! Persze a másik kettő is azonnal ott termett és követelte a jussát. Elkerülendő a tömegverekedést, nekik is adtam. Amikor visszafordultam a reggelim kezdeményéhez, azt vettem észre, hogy a három macska, szinkronban dörgölőzik a lábamhoz. Valami sajátságos koreográfiát követve, sosem ütköztek egymással. - Na jó, itt van még egy kicsi, de most már aztán befejezzétek! Mondanom sem kell, hogy nem fejezték be. Sőt, rátettek egy lapáttal! A lány hangos óbégatással adta tudtomra, hogy az éhhalál szélén tántorog és a két kandúr tercelt hozzá. - Az anyátok szőrös úristenit!! Vágtam a párizsit és adagoltam a telhetetlen pofájukba. Egyszer csak elfogyott. - Na hülye dögök, most elégedettek vagytok? Konstatálták, hogy nincs több potyakaja és sarkon fordulva méltóságteljesen elvonultak. Képzelem miket gondoltak közben a fösvény gazdájukról. Én meg ott álltam egy szelet vajaskenyérrel, meg a pohár tejjel és azon gondolkodtam, hogy én vagyok hülye, vagy a macskák túl okosak.
