Vitéz a csodatévő macska

Idegen szagokra ébredt. Két ember volt a lakásban a gazdán kívül. Óvatosan kikémlelt a nappaliba, ahol egy nő ült és a gazdával beszélgetett. Az ölében egy kislány volt, aki egykedvűen nézett a világba. A kis kandúr kimerészkedett a szoba közepéig és ránézett a kislányra. Kereste a szemkontaktust vele, de valahogy nem jött össze a dolog. A gyerek ránézett ugyan, de a tekintete üres volt és kifejezéstelen. Hiába fúrta a tekintetét a kislány szemébe, mintha a semmibe nézett volna. 
- Még mindig nem akar megszólalni ? 
- Nem. Az apja halála után még egy darabig kérdezgette, hogy apa hol van, de aztán ez is abbamaradt. Azóta csak néz bele a világba, de semmi érzelem nincs benne. 
- Szegény kisunokám. Gyere kicsit ide nagyapóhoz. Gyere no, hadd beszélgessek veled kicsit. 
A kislány ránézett az öregre, de ez a tekintet a semmit mutatta. Sem érzelem, sem élet nem volt benne. A gazda elszomorodott. 
A kis kandúr érezte, hogy valami nem stimmel. Közelebb ment a nőhöz és halkan nyávogott egyet. Nézz rám ember gyereke, nézz rám. A kislány ránézett ugyen, de a szemében olyan mérhetetlen szomorúság ült, hogy a kandúr összerándult tőle. 
A nő is észrevette. 
-Ez az a cica aki többször is megmentette az életedet papa? 
- Igen ő az. Vitéznek hívom, mert megverekedett értem az első alkalommal és ő győzött. A gazember pofáját aki megtámadott, alig tudták összerakni az orvosok. 
- Gyere Vitéz, gyere! 
A nő odanyújtotta a kezét, hogy a kandúr megszagolhassa. Vitéz közelebb óvakodott, megszaglászta a felé nyújtott kezet. Nagyon jó illata volt, olyan jóemberszagú. Hagyta hogy megsimogassa és még a lábához is dörgölőzött. A kislány közben figyelte, hogy mit csinál. A cica bátrabb lett. Feltámaszkodott a mellső mancsaival a nő térdére és megszaglászta a gyereket is. Aztán felugrott a fotel karfájára, hogy közelebbről is szemügyre vegye a kislányt. Alaposan megszaglászta a kezét, az arcát és a haját is. A gyerek nem húzódott el tőle, csak egykedvűen tűrte a macska kíváncsiskodását. Vitéz érezte, hogy a kislánynak valami baja van. Valami olyan dolog, amivel még nem találkozott. Azt látta, hogy nincs rajta sérülés, mégis olyan fájdalmat érzett felőle sugározni, amilyet még sosem. Ránézet és halkan kurrogott egyet, ahogy az anyja is tette, amikor hívni akarta őt. Leugrott a fotelről és még egyszer kurrogott. 
- Menjél kisunokám, téged hív Vitéz. Menjél no. 
A gyerek lecsusszant anyja öléből és elindult a kandúr után. Az beszaladt a hálószobába és felugrott az ágyra. Nyávogott egy halkat és a kislány, mintha értené, utána mászott az ágyra. Ott leült és nézte a cicát. Az odament hozzá és dörgölőzni kezdett. Alaposan körbejárta a kislányt, mindenhol otthagyva az illatát. Ezt ember nem érezte ugyan, de ő igen. Azt jelentette, hogy ismerlek, hozzám tartozol. Aztán befeküdt a kislány ölébe, fejét a kezébe hajtotta és dorombolni kezdett. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban. Tudta, hogy biztonságban van, nem érheti semmi baj. A gyerek nézte egy darabig a doromboló macskát, aztán a keze tétován megmozdult. Előbb csak óvatosan rátette a kezét és amikor azt látta, hogy a cica nem mozdul, akkor megsimogatta. A kandúr ekkor egy oldalpillantást vetett rá, kicsit kényelmesebben helyezkedett el és folytatta a dorombolást. A kislány a két mellső mancsa közé csúsztatta a kezét és óvatosan vakarászta a cica mellét. Ez olyan jól esett a cicának, hogy a mancsával óvatosan megfogta a kis kezet és a pofáját odadörgölte hozzá. Ránézett a kislányra és mintha egy halvány mosolyt látott volna átsuhanni a szomorú arcon. Kimászott a kislány öléből , szembefordult vele és az orrát az orrához dugta. A kislány megrázkódott, mintha áramütés érte volna. 
- Papa, szerinted mit csinálnak odabent? 
- Azt nem tudom, de a lakás még egyben van, tehát nem gyilkolják egymást. Valószínűleg Vitéz ismerkedni próbál vele. Nagy kópé őkelme, már mindenki haver a környéken, még a szomszéd kutyája is. 
A következő pillanatban megjelent a kislány az ajtóban, kezében a macskával. Úgy szorította magához a kandúrt, mintha sosem akarná elengedni. Vitéz nem volt éppen kényelmes helyzetben, de tűrte. A gyerek ránézett az anyjára, aztán a nagyapjára és elmosolyodott. 
- A cicától kaptam puszit! - és minden átmenet nélkül kacagni kezdett. 
A gazda döbbenten nézte őket, csakúgy mint a lánya. Lassan felálltak és odamentek a gyerekhez. A kislány odaadta a kandúrt a nagyapjának és ránézett az anyjára. 
- Nagyon aranyos kiscica. Dorombolt nekem. 
Az anya felkapta a gyereket és össze-vissza csókolgatta, miközben szeméből az öröm könnyei patakzottak. 
- Kislányom!! Drága kicsi bogaram!! 
Az öreg fürkészőn nézett a kis kandúr szemébe. 
- Ki az ördög vagy te Vitéz? Mi lakik benned, hogy ilyen csodákra vagy képes? 
Vitéz nézte a gazda jóságos tekintetét és érezte, hogy a szoba csordultig telt szeretettel. Amikor a gazda letette, odament a nőhöz és a lábához dörgölőzött. Az lenézett rá, letette a kislány és felvette a cicát. Mélyen a szemébe nézett. 
- Köszönöm neked te kis csodamacska! Nem tudom mit csináltál, de hogy csodát tettél, az biztos! 
Egy cuppanós puszit nyomott a cica feje búbjára és letette a földre. A kislány közben már a nagyapja karjaiban volt. A kandúr leült és felnézett rájuk. Nem tudom mire ez a nagy felhajtás, de nem lenne kedve valakinek végre egy kis kaját adni nekem?